07/06/2024
Becze Szabolcs párttársunk és barátunk volt az egyik legnagyobb segítségünk a lassan a végéhez közeledő mandátumunkban.
Az alábbi véleménycikkben osztja meg velünk néhány gondolatát, a cikk az Uh.ro portálon jelent meg:
Mit érthet az udvarhelyi kampányból a kisegér?
Az elmúlt négy évben közelről, csapattagként, figyelhettem meg az udvarhelyi politikát. A feleségem tanácsosként küzdötte végig, és együtt próbáltunk helytállni, így belülről láthattuk a folyamatot, ahogy az „Aranycsapat” szétesik. Ezt a bejegyzést azok számára írom, akik nem értik, hogy mi történt és mi történik. Azok számára, akik kicsinek érzik magukat, és a sok szám és jogi kérdés mellett nem tudják már, hogy kinek van igaza. Arra is kitérek, hogy miért a kampányra időzítve írok, és nem írtam ezt már le hónapokkal, sőt évekkel ezelőtt, valamint miért ez lett a címe a bejegyzésnek. A cikk sem lesz rövid, ugyanis komplikált dolgokról nem lehet röviden írni.
Négy évvel ezelőtt a kampányban azért vettünk részt, mert
Gálfi Árpád elhívott egy izgalmas kalandra,
tele tervvel, és egy olyan csapattal, akikre felnéztem (és egy részükre ma is felnézek). Én a megyein indultam, és a feleségem a helyi listán, egyértelműen azzal a szándékkal, hogy ezt a kezdeményezést segítsük. Ami megfogott minket, az Gálfi nyitottsága, kedvessége és odafigyelése, a keresztény hite, valamint (mivel mi még zöldfülűek voltunk a politikában) az a sok ember, aki megjelent és hajlandó volt a nevét adni Gálfi mellett.
Így indultunk neki a kampánynak, ott segítettünk, ahol tudtunk. Hatalmas győzelem után az első hónapok lázas munkája elkezdődött… Bár nyilván nem jutottunk be a feleségemmel a tanácsosi listára, a cél úgy is az volt, hogy segítsünk ennek a csapatnak és egy radikális fellendülést hozzunk a városunknak. A Holdudvarból segítettünk, ott ahol tudtunk: én programozóként informatikában, a feleségem építészként urbanisztikai témákban.
Azonban az első hónapok után jöttek a fellegek,
és az első felmondássorozat megrázott mindenkit. Például amikor Pál Dénes felmondott, az külön megviselt, sokat gondolkoztam rajta, de csak azzal maradtam, hogy én, mint kisegér a mezőn, csak a fű alját láthatom, de a sasok fent, a teljes képet látva más következtetéseket vonnak le.
Gálfinak mindig volt mindenre egy magyarázata, és egyszerűen el kellett fogadnom, hogy a nagy és befolyásos emberek világa más, és jobb híján törődjek az én dolgommal. Ráadásul még mindig voltak ott bőven emberek, akikben megbíztam és felnéztem rájuk. Közben annyian estek ki a frakcióból, hogy annak ellenére, hogy a lista végén volt a feleségem, mégis sorra került, és felkérték őt is.
Gondolkoztunk, hogy elvállaljuk-e, de aztán nagymértékben a csapattagok iránti tiszteletből elvállalta a feleségem. De az az igazság, féltünk attól, hogy elegek leszünk-e, ugyanis nehéz teher tanácsosnak lenni, aki lelkiismeretesen csinálja, annak valóban sok idejét elveszi. Viszont szeretünk itt élni Udvarhelyen, és igyekeztünk valamit vissza is adni abból a sok mindenből, amit kaptunk.
Sok-sok mindenről mesélhetnék most, de egy dolgot akartam kiemelni nektek, ami
segíthet a döntésben, ha ti is kisegereknek érzitek magatokat.
Mint ahogy mi is ebben az udvarhelyi politikában kicsinek érezzük magunkat.
Számunkra akkor jött el egy fordulópont, amikor három éve, a karácsonyi ünnepségen, történt egy sokkoló incidens, amikor egy magas pozícióban lévő, hivatali alkalmazott méltatlan és elfogadhatatlan módon, mindenki előtt, verbálisan bántalmazta az akkori alpolgármesterünket női mivoltában is megsértve őt. Nem akarok kitérni ennek a részleteire, mert egy bántalmazott félnek mindig só a sebeire, ha előkerül a téma. Kíváncsi voltam, hogy másnap mi lesz a reakciója Gálfi Árpádnak, viszont megdöbbenésemre a bántalmazót vette a védelme alá, ő pedig a teljes felelősséget elhárította magáról.
Ez volt az a pont, amikor megfordult bennem minden, ugyanis lehet, hogy nem értek a politikai nagy kérdésekhez, hisz mindig van egy felsőbb szint, amibe nem láthatok bele, mert misztikus köddel van körbevéve, de ezt értem.
Nem kell politikusnak lennem, hogy el tudjam dönteni, hogy mit kellett volna csináljon Gálfi. Neki, mint polgármesternek, az lett volna a feladata,
hogy megvédje az igazságtalan támadástól az alpolgármesterét.
Neki, mint férfinak, az lett volna a feladata, hogy megvédje a nőt. Neki, mint vezetőnek, az lett volna a feladata, hogy vállalja a teljes felelősséget és bocsánatot kérjen, valamint felelősségre vonja azt, akit kell. A város vezetőjének a morális rend fenntartása az egyik feladata.
Bár mondhatná valaki, hogy ez egy egyszeri eset volt és nem kell túlragozni, mégis oka van, hogy miért meséltem el. Ez nem egy egyszeri eset volt, hirtelen sok minden, ami eddig történt, új értelmet nyert, és azóta rendszeresen jön valami konkrét, ehhez hasonló eset. Kézzel tapintható a félelem, ami körbeveszi Gálfi Árpádot, az emberek félnek beszélni, mert lehet, úgy járnak, mint Puskás Kati. Például szerettem volna egy cikket írni az alpolgármesterünk esetéről, de egyszerűen nem volt ember, aki vállalta volna a nevét, hogy kiáll és elmondja a véleményét.
Miért fontos ez a városlakóknak, kérdezhetné valaki. Nem az a feladata egy városgazdának, hogy hajtsa előre a munkákat, és ha kell, akkor beletaposson az alkalmazottakba is a város érdekében? Pont ez a válasz, hogy nem!
A városvezető missziója az, hogy törődjön a városháza alkalmazottaival, a városháza alkalmazottainak pedig az a feladata, hogy kiszolgálják a várost. Egy toxikus hellyé vált a városháza, és ezzel az a baj, hogy a legkompetensebb emberek, akik pillanatok alatt kapnak más munkát, azok mennek el először (40+ ember hagyta ott a városházát). Az emberek nem a szervezetet hagyják ott, hanem a vezetőjüket.
A szívem fáj, amikor azt látom, hogy kik mentek el.
Csillogó szemű fiatalok, jó szakemberek, akik tudom, hogy nem mentek volna el, ha a vezetőjük bátorította volna őket és felemeli. Ilyen alpolgármestere és városmenedzsere nem volt Udvarhelynek, mint akiket a csapatunk adott, most sincs, és tegye össze a kezét Udvarhely, hogy egyszer még legyen. Árpád egyik mondatával azt mondja, hogy mennyi mindennek nekifogott, másik mondatával azt, hogy azért nem haladnak a dolgok, mert “egyesek” otthagyták a munkát és megfutamodtak, a szerdai vitában pedig Szinusznak azt, hogy majd meglátja, mennyire nehéz az adminisztrációban dolgozni (Remélem, meglátja!).
A csapatunk megfordult (Gálfi Árpád mondjon le! cikk az UH-n) és utána csendes ellenzékbe vonult, lassan pedig kettészakadt, de én mondom nektek: a valaha általam ismert legnormálisabb emberek maradtak meg a maroknyi csapatban, akik egyszerre bátrak, kitartóak, kompetensek és egyszerre kedvesek és figyelmesek. Ráadásul nem is a pénzért csinálták, a jelentős részét ennek a pénznek eladományozták (Bizalom Tőke). Ők azok akik végigvitték az elmúlt pár évet, akik figyeltek és csendesen végezték a munkájukat, és időnként megdöbbentek, hogy még mindig van lejjebb.
Köszönöm nektek, Godra Zsolt, Péter Balázs, Pálfi Kinga, Józsa Levente, Bíró Lóri, és neked kedves feleségem, Júlia. (Még András Lehel munkáját említeném meg, aki legendás volt a munkabírásáról és a gyors alkalmazkodásáról). Tudom, ha Gálfi nyeri meg, akkor egy lépést vissza kell lépnetek, mert túl sok volt az igazságtalanságból és a fájdalomból.
Kedves olvasó, szeretném elmondani, hogy ezek az emberek azért tartottak ki, mert esküt tettek, mert a szavukat adták ismerőseiknek, hogy a városért harcolni fognak, és az, ha most Gálfi Árpád nyeri, akkor visszalépnek és négy évet azzal foglalkoznak, ami több gyümölcsöt terem az életükben. Én is mással fogok foglalkozni, pedig annyi ötletem lenne, hogy a város digitális stratégiájához hozzátegyek. Ez hatalmas veszteség lenne…
Végezetül: miért most írom, miért nem két éve írtam, ha volt mondanivalóm.
A válaszom az, hogy most van a kampány, és ilyenek vagyunk mi emberek. Ha két éve írtam volna, akkor elszáll az éterbe, úgy, ahogy Puskás Kati is írt, és küzdött, és nem reagáltunk rá. Lehet, így is bosszú áldozata leszek, de fel kell szólalnom, mert ha nem, akkor cinkosává válok a hallgatásommal.
Én nem fogok Gálfi Árpádra szavazni, és bár nincs az RMDSZ-nek jó reputációja, és nekem sincsenek illúzióim, Szakács-Paál István egy okos, vizionárius ember, aki áldás volt eddig is Udvarhelynek, és ami nagyon sokat jelent nekem, tudja magáról, hogy konfliktuskerülő, és dolgozik rajta (ahogy én is).
Összegzésül, kedves egértársaim, akik nem értitek a nagy sasok játékát: nem kell sasnak lenni ahhoz, hogy lássuk, Gálfi Árpád méltatlan arra, hogy városunk vezetője legyen.
Bátran hozz egy döntést, mert egyedül is tudsz dönteni jó és rossz között!
U.I: Aki azt gondolja, hogy csak tisztes biztonságos távolságról kiabálok be egy cikkben, annak még elmesélném, hogy még az első felhők megjelenésekor egyik tanácsossal megkerestük Gálfit, hogy tisztelettel és aggodalommal szóljunk neki, hogy problémákat látunk.
„Delegálnod kell a feladatot azoknak a szakembereknek, akik a kampányban – pont azért, hogy segíthessenek – , melléd álltak, mert lassan kiégnek melletted. És jó lenne, ha valakit kijelölnél már most mint utódod, akit te tanítasz be, és emelsz fel, úgy ahogyan nekünk is mondtad”. Amikor pedig elérkezett a fordulópont, akkor írtam neki egy üzenetet, amiben elmondtam neki, hogy nem értek egyet a döntéseivel, és ha nem változtat, akkor úgy látom, hogy a következményei katasztrofálisak lesznek, szétesik a csapat, nem lesznek megvalósítások és bukás fog következni. Nem kaptam rá választ.
