16/11/2025
A KEREKI VÁRNAGY LEÁNYA I. (Írta: K. NAGY SÁNDOR, 1881)
MILY sötét gondok teszik szigorúvá szelíd arczodat, jó apám ? — szólítá meg félénk gyöngédséggel egy szép barna leány Örvéndi Pált, a kereki vár várnagyát, ki a várkastély északkeleti ablakából bámult ki a messzeségbe.
— Jer, tekints oda — szólt a várnagy leányához, miközben magához inté.
Történetünk az 1604-iki esztendőben játszik, ebben a zivataros korszakban, midőn oly szörnyű belháboruk dúlták a hazát. Erzsébet — igy hívták a leányt — visszarettent, amint az apja által mutatott irányba tekintett.
— Mi borzasztó füstgomolyok azok, melyeket a fel-felcsapódó lángoszlopok négyszögbe szorítanak ?
— A szent-jobbi kastély pusztulásának gyászlobogói, áttörve a kastély négy tornyának lángjaival.
— Ég a szent-jobbi kastély ? — Igen. — Honnan tudod, hogy épen az ég, hiszen abban az irányban van épen a szalárdi Adorján vár is ?
— Az éjjel későn hírnök érkezett a feldúlt kastélyból.
— S mit beszélt a gyászhirnök?
— Az estve, közel éjfélhez, midőn már mindenki nyugalomra tért, az eget boritó sötét felleg leple alatt hirtelen óriási lárma támadt a kastély udvarán, s csak a kigyuladó várkastély rémes világánál ismerték fel a várbeliek az ellenség orvul rájuk ütő csapatát.
— És ki volt az ellenség?
— A nagyváradi várőrség egy része.
— Hogyan, a váradi várőrség?
— Igen, az, még pedig Belgiojoso parancsából.
— Belgiojoso Barbiánónak, a kassai főkapitánynak parancsából ?
— Fájdalom, abból.
— Hiszen te mondod egyszer atyám, hogy Belgiojoso Barbiáno fogadott fia a mi urunknak, Bocskaynak.
— Valóban az is volt a hálátlan.
— Hogyan történhetik tehát, hogy mégis feldulatta fogadott apjának, Bocskaynak szentjobbi kastélyát, ezt a régi szent emlékű helyet, ahol a Szent László király által épített kolostorban őriztetett az első magyar királynak, Szent Istvánnak jobb keze egészen a tatárjárásig ?
— Személyes boszuból.
— Miért?
— Mert Bocskay megunta már fogadott fiának pazarlását, s nem volt hajlandó részére több pénzt is vesztegetni, ezzel Belgiojoso halálos ellenségévé t***e, melynek első nyilvános jele a szent-jobbi kastély elpusztítása. De hát a király el fogja-e tűrni, hogy a kassai főkapitány ily méltatlanságot kövessen el Bocskayn, ki az erdélyi fejedelemnek nagy bátyja s prágai követe volt és aki meghitt tanácsosa a királynak az erdélyi ügyekben ?
— Rudolf király — ki 20 év óta nem mozdult ki Prágából — sokkal inkább el van foglalva a csillagászattal, mintsem hogy eszébe jutna valami hírt venni a Magyarországban történőkről, különben is mindenki, még saját testvérei iránt is bizalmatlan s gyanakodó lévén, nem volt nehéz a Bogáthi Mátyásféle árulkodóknak kegyvesztetté tenni előtte Bocskayt.
— Ha már a királytól nem lehet semmit várni, az országgyűlés csak nem néz el ily vakmerőséget ?
— Az országgyűlés!— sóhajtott fel a várnagy — az országgyűlés tehetetlen a hatalom szavával szemben. Tudod-e, hogy mi történt az országgyűlés határozatával az idén is ?;
— Nem tudom, atyám.
— A pozsonyi országgyűlés márczius hóban 21 törvényt terjesztett fel a királyhoz, de Rudolf az országgyűlés által hozott törvényekhez önként még egy 22-ik törvényt ragasztott, melyben az evangélikusok vallásszabadságát eltörölte.
— Ah! és mit t***ek erre a rendek ?
— Összegyűltek Gálszécsen, Homonnai Bálint meghívására, s innen tudtára adták Belgiojosónak, hogy az országgyűlésen megajánlott pénz- és hadsegélyt mindaddig ki nem állítják, míg e törvénytelen és sérelmes czikkely ki nem törültetik s a protestánsoknak szabad vallásgyakorlat nem engedtetik.
— És Belgiojoso?
— Belgiojoso erre haddal felelt, tábort gyűjtött Rakamaznál, Tokaj közelében, s míg oda ért, útközben a protestánsoktól több templomot erőszakkal elfoglalt, így többek közt Liszkán is, azokat a katholikus papoknak átadta, a protestáns papokat elűzte.
— Rettenetes !
— Igazad van; a protestáns rendek általában, a felvidékiek pedig különösebben rettenetesnek tartották ez erőszakoskodást s megtagadták az engedelmességet a kassai főkapitánytól s valószínű, hogy nemsokára nyílt lázadásban törnek ki. Urunkat Bocskayt szemelték ki vezérré, mint a protestáns vallásszabadság legbátrabb bajnokát.
— Elfogadja-e urunk a vezérséget?
— Valószínű, mert a császáriakkal már úgyis nyíltan szakított.
— Hogyan ?
— A nagyváradi kapitány Concini Cziprián nem régen utazott keresztül Bocskay birtokain s ez alkalommal Fráter István elárulta Bocskay terveit a kapitánynak, ki sietett azzal Belgiojosóhoz. Ez, hogy személyes boszújának törvényes látszata legyen, Bocskayt maga elébe idézte Rakamazra, kiről előre tudta, hogy nem megy nyíltan a kelepcébe.
— És Bocskay?
— Nem jelent meg a rakamazi táborban. Belgiojoso akkor futárt küldött a nagyváradi várkapitányhoz, melynek következménye lett a szent-jobbi kastély lerombolása.
— Hát ily nyílt ellenségei lettek a császáriak a magyaroknak?
— Szomorú való.
— Még egyszer ezt a mi kedves kis várunkat is megtámadják, ha tudják, hogy ez Bocskaynak mily kedvelt helye.
— Félek, hogy igazad lesz, legalább azok után, mik a faluban az éjjel történtek.
— Mi történt az éjjel a faluban ?
— Te semmit sem halottál a lármából?
— Szokatlan mély álom vett rajtam erőt, melyből csak a hajnali kakasszó ébresztett fel.
— Éjfél tájban éktelen lárma, vészharang zugás hallatszott a faluból s egy része a falunak lángba borult.
— Tehát gyújtogatás történt?
— A mint hajnalban megtudom, több annál, — rabló katona csapat tört a békés falura, rabolt, gyújtogatott s öldökölt, és zsákmánynyal hirtelen megrakodva eltűnt.
A szép leány arcza elhalványodott e hírre, hideg borzadály futotta keresztül testét, kellemetlenül megrázkódott attól a szomorú gondolattól, mely lelkére nehezült. Aztán hirtelen megölelte apját s heves csókot nyomott s annak komoly bús arczára, mialatt csillogó könnyek peregtek alá koromsötét nagy szemeiből. Kopogtak az ajtón, mely szétválasztá a szerető sziveket. Egy nagy magas termetű, domború mellű, széles vállú, férfiasan szép fiatal katona lépett be.
— No, mi az fiam, Bene ?
A fiatal katona Erzsébetet meglátva elpirult, de hamar összeszedvén magát, erőteljes hangon felelt :
—Egy asszony van itt gyermekével s minden áron beszélni akar várnagy úrral.
— Ilyen korán ? ;
— Sürgős közölni valója van.
— Honnan jön? ;
— A faluból.
— Úgy bocsásd be azonnal.
Bene egy meleg pillantást vetett Erzsire, melytől felolvadt volna a leghidegebb szív fagya, s aztán kiment s feltárta az ajtót. Egy közép idejű asszony lépett be, kézen vezetve maga mellett egy három négy éves kis szőke fiút. Az asszony fáradtnak látszott s a várnagy üléssel kínálta meg, mit az elfogadott.
— Mi hirt hoztál jó asszony? — kérdé a várnagy kevés szünet után, mialatt ő is helyet foglalt leányával egy török kereveten, melyet Bocskay a temesvári basától kapott ajándékba.
— Semmi jót, uram, — azonban engedd meg, hogy ily korán alkalmatlankodom nálad, de a falubeliek azt tanácsolták, hogy azonnal közöljem veled a dolgot.
— Micsodát?
— Hallgasd meg. Az éjjel vészharang zúgás riasztá fel álmából Kereki lakosságát, — villámgyorsan terjedt el a hír, hogy az ellenség a falura tört.
— Miféle ellenség ?
— A német zsoldosok. A lakosság esze veszetten rohant ki a faluból a nádasok közzé, menedék helyére. Én is felijedve mély álmomból, menekültem a többiekkel.
— Engem meg ott hagyott — szólalt meg a kis fiú nagy szomorúan.
Az asszony félénken vonta magához a kis fiút s azután folytatá :
— Ez a kis ártatlan a hosszú ládára vetett ágyon aludt nyugodtan. Én az ijedelemben elveszítem lélekjelenlétemet, s csak akkor jutott eszembe kisfiam, midőn a nádasok között némi pihenés után magamhoz jöttem.
— És akkor? — kérdé Erzsiké élénken.
— Vissza akartam futni gyermekemért azonnal, de már késő volt, mert a falu felett magasan lobogó láng és az az éktelen zsivaj kétségtelenné tették, hogy az ellenség pusztítja a falut. Nem tehettem tehát egyebet, mint kétségbe esve jajgattam és porba borulva imádkoztam.
— Irtóztató !
— Isten meghallgatta kétségbeesett imámat, csak hamar lecsillapult a zaj, s én lázas őrültséggel futottam be a faluba, nem törődve a feldúlt házakkal, füstölgő romokkal, az utczán keresztbe hullt égő üszkökkel, rohantam egyenesen házunkhoz.
Erzsike eltakarta arczát, mintha nem akarná látni a borzasztó képet.
— Megkönnyebbülten lélegzettem fel —folytatá az asszony — midőn meggyőződtem róla, hogy házunk nem lett a lángok martaléka, s élesen felsikoltva rogytam össze csendesen alvó fiam fekhelye mellett.
— Bizony, aztán engem meg felébresztett — szólt bele a beszédbe a kisfiú — pedig az előtt meg úgysem hagytak aludni azok a csúnya katona bácsik.
— Hát milyen katona bácsik voltak azok, kis fiam ? kérdé a várnagy látható érdeklődéssel.
A kis fiú kérdőleg tekintett anyjára, az asszony biztatólag mondá:
— Csak beszélj bátran gyermekem, ez a bácsi jó bácsi, aki ad majd neked kis csikót.
— Igazán ? kérdé a kis fiú megörülve.
— Igazán, kis fiam, de még egyebet is adok csak mond el amit láttál — beszélt a várnagy gyöngéd hangon.
Hát — folytatá a kis értelmes fiú, - nem is olyan szépek voltak azok a katonák, mint Bene bácsi, aztán meg nem is olyan ruhájuk volt, mint Bene bácsinak.
— Mit csináltak azok a csúnya bácsik ?
— Mikor felserkentem, ott állottak mellettem, egyik kihúzott egy nagy fényes kést és engem meg akart vele szúrni, — én sírásra fakadtam.
— S akkor? !
— Akkor belépett egy még csúnyább katona bácsi, akinek a gallérja nem olyan volt, mint a többié.
— Hát milyen volt ?
— Úgy ragyogott, mint a gomb a torony hegyén.
— És mit mondott ez a fényes gallérú bácsi ?
— Azt mondta: ne bántsátok, jertek menjünk haza, holnap éjjel be kell venni a kereki várat.
A várnagy elsápadva ugrott fel, mint aki kígyóra lépett.
— Hogyan mondá, kis fiam ? — kérdé a várnagy, mint aki roszul hallott, megczirógatta a kis fiú gyönge kövér arczát.
— Úgy mondta, hogy be kell venni a kereki várat.
— Igaz — bizonyitá az anya — már nekünk is igy beszélte el a kis Pista. — s a falubeliek azért küldtek be engem, hogy tudatára adjuk ezt várnagy urnak. A várnagy bekiáltá Benét, ki az előszobában várakozott, valamit súgott fülébe.
— Kövessetek — mondá Bene az asszonyhoz.
Az asszony és gyermeke köszöntvén a várnagyot és leányát, eltávoztak. Midőn hazaértek a faluba, nem győzték eléggé dicsérni a várnagy jóságát és bőkezűségét, a kapott ajándékokért.
A várnagy mély gondolatokba merülve járkált fel s alá a teremben, meg-megállva, mint aki nem tud tisztába jönni valamely gondolattal. Leánya elleste a gondolatot.
— Atyám — szólt határozott hangon — homlokodat a gond redőkbe vonta, — aggodalom szállott meg, mert a gyermek szavait a sors intésének veszed, de azt is tudod, hogy a várőrség mostani csekély száma mellett alig volnál képes kiállani erősebb ostromot.
— Igazad van, Bocskay Álmosd körül tanyáz s vele van őrségem nagyobb része.
— Segítségre volna szükséged, de nem mersz senkit elküldeni a várból, mert félsz, hogy ebből nagy veszély közelgését látnák a várbelliek s az aggodalom gyengítené bátorságukat.
— Valóban ! — sóhajtott a várnagy.
— Mert minden karra szükséged lehet.
— Úgy van. De még sincs más hátra, mint Bocskayhoz küldeni legmeghittebb emberemet, Benét.
— Csak azt nem — vágott szavába a leány összerettenve.
— És miért ?
— Magad mondod atyám, hogy Bene nélkül alig élhetnél, úgy szereted őt, mint saját gyermekedet, — hogy nyugodtan alszol, ha ő ébren van s aggodalom nélkül távozol, ha ő váradban marad. Ne tedd ki tehát őt veszélynek.
— Veszélynek ?
— Igen, atyám. E válságos helyzetben bevallom neked, hogy én nem kevesebb rokonszenvvel viseltetem Bene iránt mint te : én szeretem bátorságát, szeretem üde arczának barna piros színét, szeretem nagy koromfekete szemeinek delejes melegét, szeretem őt jobban, mint föld a napot, madár a szabadságot.
— Te rossz leány, te — mondá a várnagy gyöngéd dorgáló hangon, homlokán csókolva leányát — hát miért nem közölted velem ezt eddig is!
— Ugye megbocsátsz ?
— Nincs vétked, szived méltó tárgyat választott magához s igy megfejthetlen hajlamom az ifjú iránt indoklást talált.
— No ugye nem küldöd most el Benét ? Lásd, atyám, az éjjel én ez ifjúról álmodom. Borzasztó álom volt. Ellenség üldözte a vár felé, én a bástyáról néztem, már majdnem elérte a felvonó hidat, midőn egy ellenséges golyó eltalálta, s halva rogyott össze, én futottam hozzá, de már akkor a kedves arcza vérrel volt borítva, egy utolsó pillantást vetett reám, aztán a hideg halál lecsukta a meleg szemeket s megszűnt dobogni a legjobb szív. . .
— Mit tegyek, kit küldjék hát el? —szólt hoszasabb szünet után a várnagy, letörölve a könnyet leánya szeméről, melyet az álom elbeszélése gyűjtött oda.
— Ne aggódjál atyám, én megyek el segítséget hívni — mondá a leány határozott hangon.
— Te leányom?
— Igen, én — felelt ez büszkén. Ha én kimegyek a várból, az nem tűnik fel senkinek; mert azt hiszik, hogy csak a marjai várba lovagolok át. Én aztán neki eresztem a „Villámot“ s meg nem állok Álmosdig, s alkonyatra már vissza is térek.
(Folytatás következik.)
Forrás: Lányok Lapja, 1881 (7. évfolyam, 1-24. szám)1881-10-16 / 20. szám
